– Beszélgetés a hetvenéves Cserháti Ferenc püspökkel

with No Comments

A külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott segédpüspökkel 70. születésnapja alkalmából készített interjút adjuk közre.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Korán megtalálta a hivatását, 24 évesen elindult a papi pályán. Honnan kapta az indíttatást erre az útra?

– Nagy öröm számomra és hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt az életkort megélhettem és mindmáig Őt szolgálhattam. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy honnan indultam: otthoniasan szólva a „Lajbi-gödör” partjáról, ez egy kis tavacska a szülőfalumban, Túrterebesen. Szatmári vagyok, közelebbről túrháti, avagy szamosháti. Szülőfalum hagyományosan vallásos, sváb-magyar közösség. Akik innen származunk, öntudatos, sváb vérbe oltott, becsületes magyar katolikusnak valljuk magunkat. Őseink svábok voltak, gyökereinket soha nem tagadtuk meg, igaz már nagyapáink sem beszéltek németül.

Ebben a szamosháti-túrháti faluban, ahol a gyermekkoromat töltöttem, meghatározó volt az egyházi élet. Emlékszem, amikor a harangszóra özönlöttek az emberek az utcákon, misére mentek, vagy ájtatosságra, fiatalok és felnőttek egyaránt. A plébános, az „esperes úr” jólelkű , szent életű pap volt. A románok nagyon meghurcolták, a nyilvános misézéstől eltiltották. Igazi pap volt, a szentélyben láttuk, ahogyan a káplánnal és a nővérekkel imádkozott, amikor megérkeztünk a templomba. Mise alatt tele torokból zengtük a szép szatmári népi énekeket. Búcsúkor tíz-húsz pap is összegyűlt, dicsérték a terebesi hívek énekét. Azt kell mondjam, hogy gazdag énektárral rendelkeztünk, az énekeket kívülről tudtuk, ebbe az is belejátszott, hogy az egyik szatmári papunk, Pakocs Károly maga is szép egyházi énekeket költött.

Irgalmas rendi apácák éltek akkor a szülőfalumban, káplánok foglalkoztak a gyerekekkel, a lányokkal, a legényekkel. A déli harangszót a háborút követő időben még magyar idő szerint (a román időszámítástól eltérően) húzták, később ezt megváltoztatták. A hármas határ szélén, szögesdrótok árnyékában nőttem fel, egy valóságos Viharsarokban.

Az Egyház közössége nálunk komolyan vette és a mai napig is komolyan veszi küldetését. Nagyon hálás vagyok ezért a vallásos háttérért, három püspök származott innen tizenhét év alatt, s az elmúlt ötven évben vagy tíz papi hivatás. A ’80-as években aztán megindult a kivándorlás Németországba, Kanadába, Magyarországra. Münchenben vagy háromszázan találtak otthonra a szülőfalumból.

Summa summarum a hivatásom szempontjából nagyon meghatározó volt szülőfalum vallásos élete. Testvéreim a kerek évforduló alkalmából most is összefogtak és hazahívtak, hogy a szülőföldemen adjunk hálát a Jóistennek. Ott mindig újraéledek, új erőre kapok. Gyökereim ide kötnek, az anyatejjel itt szívtam magamba annak vallásos lelkiségét, amely mindenhová elkísért.

Gyakran emlegetem, hogy a hivatások keletkezéséhez fontos feltétel a családi és az egyházi környezet, akárcsak a növényeknél a biotóp, azaz a megfelelő klíma, talaj, éghajlat.

– Hány papot szenteltek 1971 fehérvasárnapján Gyulafehérváron?

– Tizenketten voltunk, összetartó baráti, paptestvéri társaság. Olyannyira, hogy azóta és a nagy távolságok ellenére is minden évben találkozunk, és amikor csak lehetett, magam is részt vettem ezeken az összejöveteleken, bár nagyon messzire szakadtam tőlük. A 46. szentelési évfordulónkat most Esztergomban ünnepeljük meg. Büszkén mondhatom, hogy osztálytársaim mind megállták a helyüket, igazi lelkipásztorok. Egyre kevesebben vagyunk persze, de áldozatok árán is ápoljuk a konfraternitás, a papi testvériség szellemét: székelyföldiek, váradiak, temesváriak, szatmáriak.

– Márton Áron volt a szentelő püspöke. Milyennek látta őt?

– Nyolc szép évet töltöttem Márton Áron közelében: a szatmári Kölcsey Ferenc-középiskolából kerültem a gyulafehérvári kántoriskolába, és innen a teológiára.

Az üldöztetés ideje volt, a püspök házi őrizetben. Átjártunk hozzá órákra a teológiáról: hodegetikát és szociológiát tanított nekünk. Ez utóbbit mások nemigen vállalták. Hozzá eljutottak a külföldi könyvek, kiadványok, németül olvasott. Az órákon csüngtünk a szavain, nagyon fegyelmezettek voltunk, figyeltünk, a leadott anyagot megtanultuk, hiszen nagy szégyen lett volna, ha nem ezt tesszük. Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy ebben az időszakban a ceremonárius magisztere is lehettem; ez azt jelentette, hogy a püspöki miséket készíthettem elő. Az is feladatom volt, hogy kis szobájában püspöki díszbe felöltöztessem és átkísérjem a főpapi szentmisére, amelyet a közeli székesegyházban tartott. Emlékszem, amikor a zsinat után egyik alkalommal rá akartam adni a hermelinpalástot, szabadkozott: „Fiam, hagyjuk ezt most már el”. Ő rendszeresen megkapta a zsinati dokumentumokat a diplomáciai csatornákon keresztül. Azokat aztán nekem is átadta, hogy nézzem át, főleg a liturgiával kapcsolatos rendelkezéseket.

– Később nyugaton folytatta teológiai tanulmányait…

– Gyerekkoromtól bennem volt a tudásszomj, amelyet az adott körülmények között igyekeztem is kielégíteni. Már elemi iskolában románul, később a középiskolában németül is komolyabban tanultam; Karl May regényeit gót betűs könyvekből eredetiben olvastam.

A gyulafehérvári teológián igazi jó veretes skolasztikus teológiát tanultunk, legtöbbször rövid és tömör (latin) jegyzetekből. Ezt megtanultuk, de a legtöbben kevésnek találtuk. Később Innsbruckban, Frankfurtban elismerően nyilatkoztak skolasztikus felkészültségemről az idősebb professzorok. A fiatalabbak akkor már alig ismerték a skolasztikus teológiát. Inkább a hegeli filozófia alapelvein nevelkedtek, a történelemben és a dolgok folyamatában keresték a valóság megismerését.

Nyolcéves papi működésem idején, amíg a szatmári egyházmegyében szolgáltam, továbbra is igyekeztem képezni magamat; ismerőseim, barátaim sok teológiai könyvet becsempésztek nekem elsősorban Magyarországról, például Gál Ferenc akkor újdonságnak számító munkáit, Halász Piusz elmélkedéseit, Koncz Lajos írásait és egyebeket. Nagybátyám Tiszaszalkán, majd Vásárosnaményban volt plébános, így a magyar kiadványokhoz hamarosan sikerült hozzájutnom, de Németországból is kaptam könyveket. Akkoriban egyáltalán nem volt könnyű becsempészni ezeket a könyveket, sokszor csodáltam is barátaimat, hogy merték vállalni értem ezt a rizikót.

A külföldre távozásomnak több oka is volt. Ifjú lelkipásztorként alig tudtam elfogadni, hogy csak a gyóntatószékben és a temetőben működjek. Frankfurtba érve azonnal beiratkoztam a Sankt Georgen filozófiai és teológiai főiskolára. Itt is, akárcsak később Innsbruckban, nagyon sokféle hallgatóval találkoztam az egész világról, így sokféle kultúrával is megismerkedhettem. Mindkét helyen egyedül voltam magyar doktorandusz. Diplomáim megszerzése után Münchenbe kerültem előbb német, majd magyar lelkipásztori szolgálatba, de mindig megmaradtam szatmári egyházmegyés papnak. Végül XVI. Benedek pápa jóvoltából Esztergomban püspökké szenteltek, és azóta örömmel tartozom az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez.

– Számos megbízatása, egyházi tisztsége volt Németországban, többek közt a német püspöki konferencia magyar delegátusa. Mit jelentett ez a hivatal?

– 1944-48-ban nagyon sok magyar menekült érkezett Németországba. A Vatikán azonnal lépett az emigránsok lelkipásztori ellátásának ügyében. Létrehozta a németországi vatikáni missziót Kronbergben, Frankfurt mellett, és a többi nemzetiségek kiküldöttje mellett egy magyar jezsuitát (Gallus Tibor SJ) is kiküldött Németországba, hogy felmérje a magyar menekültek és emigránsok helyzetét. 1946 elején aztán a kronbergi vatikáni misszió XII. Pius pápa megbízásából kinevezte Kótai Zoltánt a vatikáni misszió magyar delegátusának, hogy megszervezze és koordinálja a menekült magyarok lelkipásztori szolgálatát a németországi megszállt zónák területén. A delegátusok ebben az időben vatikáni zászlókat tűztek a kocsijukra, hogy többé-kevésbé szabadon közlekedhessenek a zónákon belül és kívül. 1956-ig a delegátusok közvetlenül a vatikáni Congregatio Consistorialis felügyelete alatt működtek, aztán fokozatosan átkerültek a helyi püspöki konferenciák fennhatósága alá. Németországban velem lezárult ez a megbízatás.

Hazatérésem előtt tehát a német püspöki kar alkalmazottja voltam, feladataim közzé tartozott a németországi magyar közösségek és papjaik testvéri látogatása, egyfajta egyházi felügyelete és koordinálása.

Münchenben a Főlelkészség, a Delegatúra és ennek delegátusa mindig központi szerepet játszott a németországi, sőt, az egész nyugat-európai magyar lelkipásztori szolgálatban. Itt volt a Magyar Caritas Szolgálat, a Pax Romana, a Kastl-i Magyar Gimnázium központi irodája, itt történt az Életünk szerkesztése, itt volt az európai cserkészet és több magyar egyesület központja, találkozási helye és egyebek. Európai központ volt.

Münchenben ifjúsági lelkészként kezdtem német szolgálatban a Sankt Margaret-plébánián. Ifjúsági tevékenységem révén több közéleti személyiséggel is megismerkedhettem. Egyik alkalommal az egész városnegyedet megmozgattuk, amikor a fiatalokkal egy nagyszabású városi keresztutat rendeztünk hét templomot érintve, a forgalmas úton haladva, rendőri biztosítással. 1984-ben a müncheni katolikus nagygyűlés idején mintegy hatezer fiatallal építettük Isten új városát a West-parkban, és ennek előkészítésében, szervezésében ugyancsak tevékenyen részt vehettem mintegy száz fiatallal. Két szép évet töltöttem Sendlingben, amely ősibb városrész, mint München központja, nagy bajor vallási hagyományokkal. Mintegy tíz ifjúsági csoporttal dolgozhattam a Sankt Margaret közösségi házban, plusz ugyanannyi csoportja volt az elsőáldozóknak és a bérmálkozóknak is. Remek farsangi összejöveteleket is tartottunk a vállig érő hajú, hippi kinézetű fiúkkal és a fiatal motorosokkal, amint ez ott akkoriban divat volt. Ez egy egészen más lelkipásztori szolgálat volt, mint amihez korábban hozzászoktam. „Félve-remegve jöttem közétek” – kezdtem nekik első prédikációmat Pál szavaival –, „semmi másról nem akarok tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről”. Ezek a hippi kinézetű fiatalok később is az egyházközség tevékeny tagjai maradtak, és többen közülük ma is barátaim.

Itt igazán rá kellett jönnöm, hogy a külső nem sokat számít, a modern kinézetű fiatalok között is sok mélyen hívő és vallásos fiatallal találkozhattam. Jó lecke volt. Egyébként is mindig igyekeztem nyitottnak lenni az újra.

– Ezt a szemléletet kiteljesíthette a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott püspökként. E sokszínű világ ugyanakkor sok gonddal is küzd. Év végi, szokásos körlevelében tavaly arról írt, hogy új utakat kell keresni a megmaradás érdekében.

– Külföldön élő magyarként mindig ügyeskednünk kellett, hogy megmaradjunk; ha feldobtak minket, mindig talpra kellett esnünk, akárcsak a macska. Mára a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatban is szükséghelyzet alakult ki. Hiányoznak a magyar papok, de a sok külföldi magyar egyházközségben mégis meg kell találjuk annak módját, hogy magyar pap nélkül is tovább ápoljuk hitünket és magyar kultúránkat.

Miklósházy Attila SJ püspök megbízásából már korábban megismerhettem a nyugat-európai magyar közösségeket és ügyeiket. Mindketten szorosan együttműködtünk, püspökké szentelésem óta pedig, az elmúlt tíz év során megismertem az amerikai, kanadai, ausztráliai magyar közösségeket is. A világiak szerepe itthon is felértékelődött, de Nyugaton és a tengerentúlon annak már komoly hagyományai is vannak. Én bízom a nyugaton élő magyar hívek keresztény elkötelezettségében és abban is, hogy közösségeinket, hitünket, magyar kultúránkat helyenként magyar pap nélkül is tovább ápolják.

Jelen pillanatban mintegy tizenhét olyan külföldi magyar közösség létezik, amelynek papja nem tud magyarul. Szükséghelyzetről van szó, hiszen itthon is óriási a paphiány, és bármennyire kérem püspöktestvéreimet, hogy papot adjanak a külföldi magyar szolgálatba, meg kell értenem őket, amikor kijelentik, hogy itthon is paphiányban szenvedünk, és nagy szükségünk van mindenkire.

Külföldön mégsem tehetjük karba a kezünket! Meg kell találnunk annak módját, hogy egy magyarul nem beszélő pap mellett is összefogjunk, és fenntartsuk egyházi közösségeinket (a cserkészetet, hétvégi magyar iskoláinkat, egyesületeinket stb.). Ez a szükségmegoldás sokfelé már jól működik, még ha nem is tartom azt ideális megoldásnak.

– Püspökké szentelésekor megőrizte papi jelmondatát: a szeretet mindent legyőz…

– Nem változtattam, nem kerestem új mottót. Nagy örömöt jelentett számomra, amikor később XVI. Benedek Deus caritas est című enciklikájában elmélyítette e mottó értelmét. Istenhez, a Szeretethez, a legnagyobb Úrhoz kötöttem az életemet, szolgálatába szegődtem, és megtapasztaltam a szeretetét, és ezt igyekszem továbbadni. Ajándék Tőle minden, amit kaptam, kapok az életben. Neki legyen hála és dicsőség mindörökké.

Cserháti Ferenc 1947. február 12-én született Túrterebesen (szatmári egyházmegye). 1971. április 18-án szentelték pappá Gyulafehérváron. Ezt követően Kaplonyban (1971–1973), majd Máramarosszigeten (1973–1979) volt káplán. Később a frankfurti Sankt Georgen Filozófiai-Teológiai Főiskolán, majd az innsbrucki Leopold Franzens Egyetemen folytatott tanulmányokat és szerzett magiszteri és doktori diplomát. 1982-től 1984-ig a müncheni St. Margaret-plébánia káplánja volt, ezt követően plébános, a müncheni Magyar Katolikus Misszió vezetője. 1985-től a müncheni Magyar Caritas Szolgálat elnöke, 1989–1993 között a müncheni Paulinum Egyesület elnöke, 1991-től a vaduzi Kardinal Mindszenty Stiftung kuratóriumának tagja. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola docense. 1996-tól 2006-ig a külföldön élő római katolikus magyarok püspökének európai delegátusaként szolgált. 1996-tól az Életünk folyóirat főszerkesztője. 2002-től a Német Katolikus Püspöki Konferencia magyar delegátusa és németországi magyar főlelkész. 2006-tól a külföldi magyar lelkipásztori szolgálat koordinátora. 2003-ban pápai káplán címet kapott, 2004 óta a Máltai lovagrend tagja. 2007. június 15-én centuriai címzetes püspökké és esztergom-budapesti segédpüspökké nevezték ki. Esztergomban szentelték püspökké 2007. augusztus 15-én. Jelenleg is a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír